Kiírom magam kettő

Csak, hogy ne mindig csak keserű esetleg keserédes bejegyzéseket osszak meg.
A múlt héten ott hagytam abba, hogy sírtam egy napot és megerősítettem magam az elkövetkező alázások sorozatára, amiből végül semmi nem valósult meg. (nem találtam meg magamban az a mazo darabot, amelyiknek hiányzott volna)
Barátaim mellém álltak a hétvégén, több emberrel beszéltem ki, mit kell tennem, és mit nem szabad véletlenül se.
Hétfő reggel felraktam a virtuális gerincvédőt, és eldöntöttem bármi történik mosolygok a világra, mert akkor a világ visszamosolyog rám (vagy nem)
Az első meglepetés akkor ért amikor már vártak, és szépen sorban szinte minden kolléganőm biztosított a támogatásáról, négy szem között de jól esett.
A főnökasszonyom pedig kihúzta a helyzet méregfogát, kivitt a nagy közös helységből, kaptam egy saját zugot ahol úgy hangoskodhatom ahogyan nekem tetszik, igen félig süket emberekkel nem lehet csendben beszélni telefonon, bár lehetni lehet, csak nem sok értelme van.
Kellemes meglepetésként ért, hogy voltak aki tényleg mellém álltak. Hétfőn pedig már elbújva, nem kell mással foglalkoznom csak azzal amiért fizetnek, és milyen könnyű is lenne, ha ez így is maradna.
Jelen pillanatba a legnagyobb áldás az lenne ha láthatatlanná tudnék válni, legalábbis néha és egyes emberek szemében.