Retrospektív

Mindig is azt gondoltam, hogy a nosztalgiát a hiány szüli.

Mikor megláttam, hogy le akarják bontani azt a házat, azt a gyönyörű házat, elszomorodtam, bevallom. Veszteség. Csak egy ház, de hát építettünk mi már levelekből palotát is a királyságunknak ugye? De persze már az sincs meg, hiszen törölted azt a címet. Nekem megvan még, én emlékezni fogok erre a házra is, ha lebontják.

Hányszor néztem az utcán, vajon hány csikket dobtam a kukába előtte, miközben vártalak? Hányszor néztük a teraszról cigarettázva, hányszor... tavaszi lombok közül, meztelenül, mégis védetten a tekintetektől. Valódi szabadság... Izzadtan, a tavaszi napsütésben egymásra száradó nedveinkkel néztük ezeket a falakat, ezeket a szecessziós dudorokat... És hányszor fordítottunk hátat nekik, hogy bemenjünk, hogy megint Beléd hatoljak, remegj és élvezve sírj rajtam...

A nosztalgia hiány, valami megtapasztalt és örökre elveszett jó hiánya. Hologram, a semmibe rögzített semmi, hiszen ami nincs, az már nincs és nem is lesz. Mégis valami volt, mégpedig nem csak úgy valami. Ezért hiányzik.