Van egy ország, ahol lakom...

Nem lehet az oldalon politikáról beszélni.
Jól van ez ìgy, és szeretném, ha megértenétek, most nem is politikáról akarok beszélni. Nem szavazatokról, pártoktól, kirakatbábúkról. Hanem emberekről, sorsokról és az én érzéseimről. Mert ha a politika le akar csorogni legbensőbb magánéleti kérdéseimbe, meg kell húznom a határvonalat: ez én vagyok, és nem te vagy, nincs jogot itt mindent összetapodni.

Kamasz korom óta biztosan tudom, hogy nem vagyok meleg, sem bi, menthetetlenül heteroszexuális vagyok. Volt egy nagyon kedves barátom, egy lelkvérem. Bár tudtam volna akkor kìvánni, dudoró édességgel, a testét is! Hány szexmentesen átszűkölt hónapot lehetett volna egyszerűbben lerendezni. Már persze akkor, ha ő is hajlott volna a saját neme felé. De nem, egyikünk sem, csak a legtisztább, kristályos barátság volt köztünk, amit két kamaszszív elbír. Ha bármikor is képes letten volna férfihoz vonzódni, ő lett volna az első, aki ezt kiérdemli.

Mégis, tegnap òta fulladok, nem bìrom elviselni a tudatot, hogy norma és törvény a kirekesztés. És én nem férek el ebben a világban.

Nem sorolt hosszan az érveket. Elég jól tematizálja most a Facebook is azt a rendszerabúzust, amit eltűrnöm, sőt okoznom kellene. De azt érzem, nem tudnám őszintén nem az elfogadásra és a másik ember alapvető tiszteletére nevelni a gyerekem. Hogy nem tudnék hallgatni, ha szólni kell, ha vezetni, ha segíteni. Hogy nem bírnám, és nem kívánnám magára hagyni, aki egyedül van. Mert az alapvető csoda ember, ami nem érdemli, hogy aljas hallgattással, mellőzéssel zárt ajtók mögött lélekamputálják.

Fulladok...

https://www.youtube.com/watch?v=o_TJRP7QfNM

(A blog címe Erdős Virágtól kölcsönözve. Érdemes arra is rákeresni ám... )