Állati szeretet

Mióta eszemet tudom, kábé mindig is volt háziállatunk. Szegény apám sosem örült ennek, elég korán próbálkozott:
-Ide többé állat nem teszi be a lábát!
Hát jöttek a hullámos- és nimfapapagájok, meg a zebrapintyek...
-Ide többé állat be nem teszi se a lábát, se a szárnyát.
Hát jöttek a halak...
-Ide többé állat be nem teszi se a lábát, se a szárnyát, se az uszonyát!
Hát jöttek az atlaszcsigák...
És így ment vagy 30 éven át a macska-egér játék. Persze, apám szívét is hamar meglágyították például a talált cicák (pedig már túl voltunk a "lábát" kijelentésen rég...).

Most is van két kopasz tengerimalacunk, igaz, szegények nem túl interaktív állatok. Annyira, hogy azt szoktam mondani, van egy sapkánk, meg egy tengerimalacunk, mert az egyikből egy sapkánál többet nem látni egész nap. Talán pont így születettek Pompom meséi, ki tudja már...

De most Cicamacinál vagyunk, ahol mindig van egy nagy bucifejű kutya, és n+1 macska, ahol "n" lassan kívül esik a természetes számok halmazán, valamint az utolsó észleléskori darabszámot jelöli.

Tegnap is átdolgoztam az éjjelt, és jött is az egyik, nagy zörömbölésekkel egy kis szeretetért. Lenyűgöznek a kutyák-macskák. Ez az együgyű, ostoba kis állat is, fúrta be magát az ölembe, dörgölőzött a simiért. Csak sajnos nem értette meg, hogy díjaznám, ha az ösztönös késztetést a dagasztásra legyűrné magában. Végül már egyre nagyobb ívekben repült le a szeretettől kiserkent combomról.

És mit csinált a macska? Jött vissza, bújt, és zorombolt. (Kis légzőszervi probléma miatt ez megy neki a dorombolás helyett...).

Mindig is imádtam a macska természetű nőket. Főleg, ha egy fokkal értelmesebbek is, mint ezek a tisztaszívű jószágok.