A Dom és a korlátok

Ma délelőtt egy gondolatébresztő beszélgetésem volt egy film kapcsán.
Szó esett arról, hogy az emberek számára szükségesek a korlátok. A teljes szabadság tényleges önmeghatározásra ítéli az embert, pillanatról pillanatra. Erre kevesen képesek.
Az ember számára tehát a nehezen viselhető szabadságtól védi az egyént, miközben frusztrálja is korlátozottsága.
A bdsmben a szub fél megadja a korlátlanság illúzióját a domnak. Ez azért illúzió, mert az abszolút szabadság mámorában az én hatalmasabbnak érzi magát, mint amilyen valójában. (Lsd Bűn és bűnhődés) De a bódulat múlásával a valós tettek hátramaradnak, amivel szembe kell néznie a domnak.
A szabadság mámorító, kellemes érzés kis adagokban, de szembesülni az abszolút szabadsággal már kemény határhelyzet. Vagy önmaga fölé emeli, vagy emberi alatti szintre süllyesztheti a domot.
Kissé túlegyszerűsítve a filozófiai hátteret, kössük most Freudhoz az utolsó nagy csapást az ember önképére, aki a tudatalattival bebizonyította, hogy az ember olyan állat, amely nem úr a saját házában sem.
Tehát a korlátlanság érzése kihívást állít a dom elé: elveszik-e ösztönös késztezésiben, vagy képes az önmeghatározásra, azaz saját korlátai felállítására.
És ez a választás képes megmutatni, hogy mi az ember igazi énje.