DomboroDom

O tempora, o mores!
Ezen posztom asszem (meg)értőbb közönségre fog találni a női olvasók körében. Szóval azon domok, akik izgi torkonszopatásról és a bdsm feneketlen (vagy fenekelős) mélységeiről kívánnak olvasni, most mentsék meg az elpazarlástól hátralévő életük 3 értékes percét.
Mert az idő az telik, még ha sokszor észre sem vesszük. De a blogger ilyet, éri egy isteni sugallatt, vagy egy felsőbb hatalmi tasli, és írni kényszerül. Hátra hagyva valami egyáltalán nem maradandót, de talán egy félmosolyra való ihletett, ami tovább gyűrűzhet a létezésben, mint a lélek-tavakba dobált kavics hullámai.
Sikerült túldramatizálnom? Megvan a fatalista hangulatfestés? Mert most ilyen fatális témánk lesz. Az öregedés.
Az öregedésben számos pozitívum van. Bölcsebb, érettebb az ember, felgyűlnek a tárgyi dolgai, amitől majd oly könnyen szabadul az utolsó órán, fejet csóvál már az új hősök pisztolypárbajait látván, és műveli a maga kertjét, amely ha nem terem, mint a jó voltaire-i, hát bölcsebb mosollyal nevezi el Zennek, és derűsen kapirgálja a homokot. Már nem lángol fel a lelke holmi százszorszépekért, és megbecsüli a havasi broméliát.
De az öregedésnek vannak kellemetlen jegyei is. Ezek hála istennek általában diszkréten kopogtatnak, alig észrevehetően telepednek az emberre. Hacsak egy ádáz és gonosz céges parti miatt nem kell puccba vágnia magát az embernek.
Az embernek, aki el is indul határozott és döngő léptekkel a szülői ház felé, hiszen ott vannak még az öltönyei. Tavaly pont kimaradt a színházazás, de tavalyelőttről még ott kell lennie.
Ott is vannak, megtavalyelőttiesedve a szekrény mélyén, és ahogy gombolná be az ember az öltönynadrágot, még átfut a fején, hogy venni kell majd egy rohadt új övet és...
És nem lehet begombolni az átkozott nadrágot. Pedig ebben érettségiztem. Nem baj, kell lennie még itt nadrágnak, hiszen tavalyelőtt...
És a szív úgy hasad, mint a második nadrág szövete... Ekkor kezdődik a kétségbeesés, és a szembesülés az idő múlásával.
Tudom, írtam már erről, de sehogy nem tudom megszokni a testem változását. Tesképem még mindig az egyetemista énem lenyomtatát őrzi, 180 centivel 52 kilóval. Az sem volt szebb, csak megszokottabb. Aztán nesze, erre kiderül, hogy a mélytorkozás egyre inkább elméleti probléma páromnak. (E cikornya csakis a mégis kitartó domok kedvéért...)
Mit lehet tenni? Úgy törnek föl a szavak belőlem, mint a salak, amelyet meddőhányóra vetettek ("Elég napi kététkezés is!"), majd a legutolsó, megváltást ígérő nadrág ad enyhet. Ez mégiscsak jó lesz, ha a gombot kijebb varrjuk.
És akkor már könnyű a lékek, kit zavar a pontos para-méter (egy három napos bébielefántra pont passzentos lenne a gatya), egykedvű legyintés, sose lesz már a testem húszéves, bassza meg, két rúd bájglit is tolok karácsonykor. És öregszem tovább derűsen.

Addig is idejekorán egy kis mélázó.

Szabó T. Anna: A férfi, ha negyven

A férfi, ha negyven, még győzi erővel,
a férfi, ha negyven, a csúcsra kiáll,
a férfi, ha negyven, még jól bír a nővel,
még fess, ha nem alszik, és friss, ha piál.

A férfi, ha negyven, még állja a harcot,
és tiszta az inge, a homloka fény,
és ránca a sármja, ha nézik az arcot,
és lámpa van hű szive legközepén.

A férfi, ha negyven, az élete rendben,
még nem tökörészik, és nem kapuzár,
nem bízik a földi s az isteni kegyben,
mert veszt, aki áll és veszt, aki vár.

A férfi, ha negyven, már tudja a pályát,
és futja az útját, és hajtja magát,
s csak módjával szidja a más anyukáját,
ha úgy kezelik, mint az automatát.

A férfi, ha negyven, már önmaga szobra,
de érzi, ha vicces a szónoki póz,
és tudja, amit tud, s nem veri dobra,
a semmiben, csendben ringva hajóz.

A férfi, ha negyven, az élete játék,
és tétje a hit meg a hír meg a név,
de tiszta a sor, míg tiszta a szándék,
a férfi, ha negyven, még fűti a hév.