A pornó és a találkozás.

Sziasztok!
A múltkor beszélgettem Azúrral, meg Csillaggal, hogy is van ez a bdsm. Hát, őszintén szólva nem nagyon értettem, és egy kicsit meg is ijedtem a dologtól.
(Persze sokkal könnyebb lenne, ha engedné Azúr, hogy belelássak a történetébe, de annyira nem akarja!)
Aztán jött Csillag is, és nekem olyan fura volt ez az egész bdsm, úgyhogy én inkább kivonultam a szobámba mesét nézni. De most nem volt semmilyen érdekes mese (mostanában kezdenek untatni a mesék, meg olyan izé már mesét nézni), úgyhogy kicsit kapcsolgattam a csatornák közt... És akkor megértettem Azúrékat.
Én tényleg nem tudtam, hogy nap közben vetíthetenek pornót a tévében. Szerintem nem szabadna, mert nálam kisebb gyerekek is nézhetnék véletlen. Pedig az se biztos, hogy Azúr nekem engedte volna, hogy nézzem.
A címe az volt, hogy Díjugrató Világkupa Döntő 2017.
Láttam, ahogy különböző emberek ülnek a lovak hátán. A lovak szájába zabla, azzal irányítják őket a lovasok, és különböző feladatokat kell a lovalnak megcsinálniuk.
Az elején nem értettem miért nem játszanak együtt rendesen. Miért kell így bánni a szegény lovakkal.
Aztán ahogy néztem, rájöttem, hogy a ló és a lovasa közt gyönyörű összhang van, ha egy pillanatra kizökkennek ebből a mély egymásra figyelésből, akkor ott valami hiba csúszik be. E nélkül a sokszor nehéz és terhes törődés nélkül a ló sosem ugrana önszántából olyan nagyot, és a lovas sem tudna olyan magasra emelkedni lova nélkül.
Már tudom, mennyire csodálatosak az itt lévő emberek.
Ezek után képzelhetitek, hogy még jobban vártam a mai Eccarv találkozót, mint korábban.
És ott megint történt valami, amit elképzelni se tudtam korábban. Találkoztam Vele! Ott volt Zoli!
Én még sosem láttam ilyen gyönyörű unikornist! Nagy volt, erős, és a hatalmas mosolyában ott bújkált valami csintalanság. És annyira menő volt mint... Nem! Pamyunál is sokkal menőbb volt! Azzal a szegecses nyakörvével, ő a legkeményebb unikornis, akit valaha láttam! Amikor köszönéskor átölelt, az összes szőrszál megbizsergett rajtam, az orrom tövétől a lófarkamig.
Utána meg úgy zavarna jöttem, mint valami hülye kislány. Nem is mertem hozzá szólni, csak lestem az asztal alól, és reméltem, hogy észrevesz. Amikor meg rám nézett, mindig gyorsan lehajolam, hogy bekössem a patámat. És akkor jöttem rá, hogy a patáimat nem is lehet bekötni! Jajj, biztos nagyon hülyét csináltam magamból.
Ráadásul a többiekre sem tudtam figyelni. Csak néha vettem észre egy-egy őszinte ölelést, egy izgatott beszélgetést egy érdekes témáról, egy pogácsányi kedvességet ember és ember közöt, alig érzékeltem azt az oldott hangulatú beszélgetést, ahogy emberek egymásnak tudnak örülni.
Én csak Zolit figyeltem. Bárcsak látnám még! Azért készült rólunk egy közös kép, amit kifogok tenni az ágyam fölé. És kiteszem a galériámba is.
Ecc.