Félbehagyott beszélgetések

Hívhatjuk sokféleképpen... a félbehagyott beszélgetéseket. Nem, nem arról akarok beszélni, mikor el sem kezdődik a kommunikáció, hanem arról, amikor valakivel beszélsz, és esetleg már nem először beszélsz, és úgy marad félbe.

Most pont azt élem meg, hogy valaki nem válaszol. Nem válaszol, és ez fura. Nem, nem fura, hanem rossz, no, mondjuk ki. Mert azt hittem, vagyok minimum olyan fontos, hogy válaszoljon (az átkozott egó). Mert vágytam a társaságára/a vele való beszélgetésre. Mert kicsit aggódom is. És legfőképp: mert nekem valami (speciel most valamiféle kommunikációs) hiányom volt/van, és azt be akartam tölteni. És zavar, hiányt fokoz, hogy ez nem történik meg. Hiányom csekély mértékű volt (1-10 skálán, mondjuk 3), a nemkommunikálás okozta frusztráció ehhez igazodik. De lehetett volna 8-as vagy 9-es, és akkor már elég rosszul érezném magam a nemválaszolástól. Különösképp, ha nem csupán kommunikációs, hanem mellette egyéb (érzelmi, szexuális, mit tudom, még miféle lehet) hiányt is kellett volna, hogy megszüntessen a beszélgetés
És miközben nézem, egyáltalán elolvasta-e a levelem, akitől én vártam választ, beugrik, hogy basszus, pár napja félbehagytam egy beszélgetést. Ne, ne eufemizáljunk, nem válaszoltam, faképnél hagytam, bunkóntahónérzéketlenül, szó nélkül a passzivitásommal kiléptem egy beszélgetésből. És nem tudom (mert addig nem is jutottunk), én mit hagytam a másikban, mit okoztam. Szar ügy. És még csak azt se tudom, miért történt. Persze, elsodort az élet, ezerfelé kattogott az agyam, csőstül jött mindenféle, az átkozott időprés stb. stb. De attól a tény még tény marad. És egészen biztosan nem először fordul elő.

Biztos mondhatnám, korjelenség, manapság így kommunikálunk, így is kommunikálunk. De az biztos, hogy azt gondolom, ez nem jó. És azt is mondhatnám (ehh, ezek az örökös belső párbeszédek), az online kommunikációnak ez óhatatlan velejárója, hisz élőben, ha ott állna/ülne(/feküdne), biztos lenne folytatás, valahogy folytatódna a párbeszéd, le kell zárni, ha talán nem is szép módon, de el kell varrni, nem marad csak úgy félbe, nem maradnak kétségek, kellemetlen lebegés, fölös várakozás. Csakhogy, az emberi érzések, mindaz az érzelem, még ha legyen az a legcsekélyebb is, amit az ember beletesz, amikor valakivel kapcsolatot kezd, azok azonosak online-offline.
Megoldásaim megint nincsenek, csak felmerülő kérdéseim.