Tudatosan vagy tudat(ta)lanul?

Hogy alakítjuk a kapcsolatainkat? Hogy jó alakítani a kapcsolatokat?

Persze, kinek mi a jó, persze... de...

Jó, ha az ember tudja, mit akar. A kellő önismeret mindennek a szükségszerű alapja (lenne).
Még jobb, ha azt is tudja, ő mit tud adni (na, ez sokszor már fel sem merül mint kapcsolatkezdési alap).

De vajon, kapcsolattípust keresünk vagy embert?
A kitalált/megálmodott kapcsolatba, egy kész világba keresünk lakót?
Vagy találunk egy embert, és kettőnkből kihozzuk az optimálisat, hozzá igazíjuk a terveinket?
(Biztos van olyan, nyilván, amikor minden passzol, vagy...)
És mire vagyunk készek? Lemondani a terveink egy részéről valakiért? (És persze, új, addig nem is álmodott álmok válhatnak vele valóra.) Vagy lemondani az emberi paraméterek egy részéről, a terveink minél tökéletesebb megvalósulása érdekében?
Én azt hiszem, sok kapcsolati kudarc annak köszönhető, hogy a megvalósulni remélt kapcsolat, terv (álom) érdekében sokan egyszerűen szemet hunynak az emberi nempasszolás tényezőivel kapcsolatosan. Nem, ez nem a lemondás (az tiszta sor, tudatos, nincs csalódás), ez az önbecsapás.
Azt hiszem, az nagyon meghatározó tényező, milyen életszakaszban (korban van az ember). Van, amikor a terv kell, hogy domináljon (pl. biológiai óra ketyegése, sajnos).
És van, amikor megengedheti magának az ember azt a hatalmas luxust, hogy nem kell (már) terveknek megfelelnie.
Egy viszont minden esetben fontos kellene, hogy legyen. Hogy meglássuk a másikban azt, aki ő. Ne álmaink vágyalakját hanem azt az embert, aki ő. Ne csak nézzük a másikat, de meg is lássuk.