Forevörendevör -biztos "megéri"? Tényleg ez kell nekünk?

Hányszor, de hányszor kerül elő, hogy milyen megható, mikor 80+-os párt lát az ember, kézen fogva, egymásra szépen nézve... hogy már ezért megéri a holtunkiglant mint nem oly' aprócska célt magunk elé tűzni.
De nem látjuk, mi van mögötte... nem látjuk, hogy esetleg 30-40-50 éve veszekedések fűszerezik életüket... hogy nem együtt, hanem egymás mellett élnek... hogy a csöndjük nem a meghittség csöndje, hanem a közönyé... hogy nem akarják már rég a világukat megmutatni, megosztani a másikkal... ahogy esetleg az ágyukat és benne a vágyukat sem... aztán idősen egymást támogatják... szép... de tényleg "megéri", tényleg ez a tartalmas, szép párkapcsolati élet?
Én hiszek a sok-sok évtizedig tartó, boldog, tartalmas, szerelmes házasságban. Csak még nem láttam olyat. Ahogy az örök szerelemben is hiszek, csak tudni kell hozzá időben meghalni (ld. R+J). Mikor a holtunkiglant "kitalálták", sokkal rövidebb ideig éltünk, kevesebb szabadidőnk volt, és jóval ingerszegényebb a környezet. De a belénk plántált idea azóta sem változik, ásókapanagyharangos végcélra játszunk (végbél és végcél közt csak egy ábécé helyiérték a különbség).

Azt gondolom, mindenki úgy kezd neki a közös életnek, hogy örökké fog tartani... és nem találkoztam még olyannal, aki ne élte volna meg traumaként, kudarcként a válását.Pedig sokszor gyönyörű, pozitív évek, sok megvalósított közös vállalás, egymás támogatása, segítése és sok-sok szeretet és szerelem van mögötte és gyakorta rengeteg energia, szándék a folytatásra, mégsem megy.Milyen jó lenne az ilyen kapcsolatokat nem kudarcként megélni, hanem a közös jókra emlékezve, sikerként megélni! Milyen jó lenne "időben" befejezni, ha be kell fejezni, nem megcsúfolni gyalázatos végjátékkal mindazt, ami szép volt (és esetleg megnyomorítani magunkat, gyermekeinket).

Szeretem a tartós dolgokat, nagyon nem nekem való a fogyasztói társadalom "ne javítsd meg, hanem dobd el, és vegyél másikat" mentalitása. Ugyanakkor nem szeretem az eleve vesztésre játszást, a mission impossible-helyzeteket, és azt gondolom, az élet valami hihetetlen nagy érték, és tartalmasan, másoknak adva, de magunk felé is felelősséggel tartozva kötelességünk leélni.
És ez a kettő - forever kapcsolat és tartalmas, boldog élet - összeegyeztethetetlen. nagyon úgy tűnik.
Jó lenne feloldani. És én csak egy megoldását látom: a limitált holtunkiglant. Hogy ne úgy legyünk kondicionálva, ne az legyen a zsigeri cél, hogy holtunkiglan együtt, az a jó, az a kívánatos, az a "norma". Hanem pl. hogy 10 év (vagy 5 vagy 20, mindegy, de ne örök). És persze, lehet turnust hosszabbítani, prolongálni, mindent. És akkor nem kudarc, ha elmúlik, ami elmúlik, hanem siker, ami volt, hogy volt. És tisztán lehetne tovább lépni, nyitott szívvel, lélekkel. Vagy folytatni azt, ami jó, amit eszébe sincs az embernek lezárni, jöjjön az új fejezete.